Spanyol nyelv

A spanyol vagy kasztíliai nyelv (spanyolul  lengua española/castellana vagy  idioma español/castellano) az indoeurópai nyelvcsalád itáliai ágán az újlatin nyelvek nyugati, közelebbről ibériai csoportjába tartozik.^[1] A legtöbb anyanyelvi beszélővel rendelkező újlatin nyelv, az összes nyelv közül pedig – különböző becslések alapján – az első öt között szerepel a világon (részletesen lásd a vonatkozó szakaszt). A spanyol nyelvű irodalom szintén része a nyugati műveltségnek, és ezért, továbbá az amerikai földrész gazdasági jelentősége miatt sokan tanulják ezt a nyelvet.^[2]

A spanyol nyelv a római Hispánia északi középső területein beszélt latin nyelvjárások folytatása. A középkori hódításokkal Amerikában is elterjedt, sőt, Afrikában és Ázsiában is fellelhetőek anyanyelvi beszélők. A nyelv és a nép neve (español, spanyol) – a provanszálon keresztül – a középkori latin HISPANIÓLUS (szó szerint: ’kis hispániai’) szóból származik.^[3] A spanyol kevésbé távolodott el a latintól, mint a francia, a különbség inkább az olaszéhoz hasonló;^[2] ugyanakkor mássalhangzórendszerében, a többi újlatin nyelvhez képest kialakított néhány egyedi, újító vonást.

[szerkesztés] Elnevezés

A két elnevezés használatának megoszlása

██ A castellano elnevezés többségi használata

██ Az español elnevezés többségi használata

[szerkesztés] Spanyol vagy kasztíliai?

Ez a kérdés régóta foglalkoztat mindenkit a nyelvet beszélők körében, és örökös vita tárgyát képezi. A spanyol nyelv eredeti elnevezése kasztíliai (castellano), mivel a történelmi spanyol Ó-Kasztília tartomány latin nyelvjárásából alakult ki. Szintén ezen a területen találták a nyelv első írásos nyomait is. Ezzel szemben a középkori spanyol királyságoknak önálló nyelvjárásaik voltak, legjelentősebbek közülük az aragóniai és a leóni, ez utóbbinak máig fennmaradt változata az asztúriai. Mára e nyelvjárások a kasztíliaival szemben visszaszorultak, csupán a nép ajkán maradtak fenn falvakban, néhány ezer beszélővel, akik valamennyien „kétnyelvűek”, hiszen mind beszélik a kasztíliait.^[4] A középkori Spanyolország visszahódítása (Reconquista) idejétől a kasztíliai nyelv egyre nagyobb területet nyert, míg végül a 16. században, I. Károly uralkodásának ideje, azaz a spanyol királyságok egyesítése óta egyre gyakrabban használják a nyelvre az español (azaz szó szerint: „hispániai”) jelzőt mint általánosítást.

A nyelv elnevezése beszélőinek körében máig érzékeny társadalmi és politikai kérdés. A nyelvi kisebbségek (katalánok, galiciaiak, baszkok stb.) ugyanis a megkülönböztető jellegű castellano elnevezést részesítik előnyben, mondván, hogy nem csak a kasztíliai, hanem az ő nyelvük is spanyolországi nyelvnek minősül, hiszen Spanyolországban beszélik őket is. Éppen ezért az 1978-ban kiadott spanyol alkotmány (Constitución Española) 3. cikkelyének 1. pontjában a castellano megjelölést alkalmazzák:

El castellano es la lengua española oficial del Estado. Todos los españoles tienen el deber de conocerla y el derecho a usarla.
A kasztíliai az állam hivatalos spanyol[országi] nyelve. Minden spanyolnak kötelessége ismerni, és joga használni.

Amint látható tehát, a spanyol alkotmány – eleget téve mindkét nézetnek – a „kasztíliai spanyol” elnevezést használja, ezzel szemben külföldön mindenütt általános az español megnevezés.^[5] A helyzetet bonyolítja még az is, hogy a modern terminológiában a castellano szót a spanyol nyelv mai, Castilla y León és Castilla-La Mancha (együttesen a történelmi Kasztília) tartományokban beszélt északi nyelvjárásaira is használják, megkülönböztetésül a déli (andalúz, extremadurai, murciai stb.), szintén kasztíliai nyelvjárásoktól.

[szerkesztés] A Spanyol Királyi Akadémia álláspontja

Az eddigieket figyelembe véve, a Spanyol Királyi Akadémia és a Spanyol Nyelvi Akadémiák Egyesületének álláspontja, ahogy az a 2005-ben kiadott Összspanyol nyelvhelyességi szótárban megjelenik, a következő:^[6]

Para designar la lengua común de España y de muchas naciones de América, y que también se habla como propia en otras partes del mundo, son válidos los términos castellano y español. La polémica sobre cuál de estas denominaciones resulta más apropiada está hoy superada. El término español resulta más recomendable por carecer de ambigüedad, ya que se refiere de modo unívoco a la lengua que hablan hoy cerca de cuatrocientos millones de personas. Asimismo, es la denominación que se utiliza internacionalmente (Spanish, espagnol, Spanisch, spagnolo, etc.). Aun siendo también sinónimo de español, resulta preferible reservar el término castellano para referirse al dialecto románico nacido en el Reino de Castilla durante la Edad Media, o al dialecto del español que se habla actualmente en esta región. En España, se usa asimismo el nombre castellano cuando se alude a la lengua común del Estado en relación con las otras lenguas cooficiales en sus respectivos territorios autónomos, como el catalán, el gallego o el vasco.

Spanyolország és még sok amerikai nemzet közös nyelvének megjelölésére, amely a világ más részein is saját nyelvként használatos, a »kasztíliai« és a »spanyol« szavak egyaránt érvényesek. Az arról szóló vita, hogy e megnevezések közül melyik a megfelelőbb, ma már eldőlt. A »spanyol« szó ajánlatosabbnak bizonyul azáltal, hogy nincs kettős értelme, mivel egyhangúlag arra a nyelvre utal, amelyet ma közel négyszázmillió ember beszél. Ugyanígy, ezen elnevezés az, amelyet nemzetközileg is használnak (Spanish, espagnol, Spanisch, spagnolo stb.). Bár szintén a »spanyol« szinonimája, előnyösebbnek bizonyul a »kasztíliai« szó megtartása a középkori Kasztíliai Királyságban született újlatin nyelvjárásra, vagy arra a spanyol nyelvjárásra, amelyet jelenleg beszélnek e régióban. Spanyolországban ugyanígy használatos a »kasztíliai« név, amikor az Állam közös nyelvére utalnak az autonóm területükön beszélt egyéb, másodlagos hivatalos nyelvek vonatkozásában, mint a katalán, a galiciai vagy a baszk.

[szerkesztés] Földrajzi elterjedtsége

[szerkesztés] Beszélők száma és nyelvi státusz

Spanyolországon túl a spanyol az amerikai kontinens legtöbb országának hivatalos nyelve – kivétel Kanada (angol és francia), Brazília (portugál), Suriname (holland) valamint Francia Guyana (francia). Az Egyesült Államokban az angol mellett a spanyol a legelterjedtebb nyelv, kivált a déli államokban.^[7] Afrikában Egyenlítői-Guinea államnyelve, s egészen az 1970-es évekig még a Fülöp-szigeteken is hivatalos nyelv volt a filippínó (tagalog) és az angol mellett. Összes (anyanyelvi és második nyelvi) beszélőinek száma jelenleg 400 millió körülire becsülhető (az anyanyelvi beszélők száma egy 1986. évi felmérés szerint 322 299 171, második nyelvként használók száma 60 000 000^[8]). Ezzel a spanyol a beszélők számát tekintve (a kínai és az angol után) egyes források szerint a harmadik^[9], más források szerint a második^[10] helyen szerepel a világ nyelveinek rangsorában.^[11] Az alábbi ábrán a spanyol nyelv földrajzi elterjedése és státusza látható.

██ A spanyol nyelv hivatalos státusszal rendelkezik (Mexikóban „de facto”)

██ A spanyol nem hivatalos nyelv, de a lakosság legalább 25%-a használja (USA)

██ A spanyol nem hivatalos nyelv, de a lakosság 10–20%-a használja (USA)

██ A spanyol nem hivatalos nyelv, de a lakosság 5–10%-a használja (USA)

██ A spanyol hivatalosan nem elismert, de vannak beszélői, beleértve a kreol változatait is.

[szerkesztés] Nyelvjárások

A spanyol nyelvjárások (dialectos) között – a legszélsőségesebb esetektől eltekintve – a nagy távolságok ellenére sem nagyobbak a különbségek, mint a magyar nyelvjárások között. Alapvetően két nagy nyelvjáráscsoport különböztethető meg, amely egyaránt érvényes Spanyolországra, illetve Latin-Amerikára is: az északi (septentrionales) és a déli (meridionales). Az utóbbi nyelvjáráscsoportra épül a Kanári-szigetek, a Karib-térség és Dél-Amerika nagy részének (Argentína, Chile, Uruguay, Venezuela) nyelvhasználata, míg az előbbihez állnak közelebb a Mexikóban beszélt spanyol nyelvváltozatok. A sztenderd spanyol nyelvhasználat az északi nyelvváltozatokon alapszik. (A Spanyolországban beszélt asztúriai és aragóniai nem kasztíliai spanyol dialektusok.)

Spanyolország nyelvei és dialektusai

██ Északi kasztíliai nyelvjárások ██ Déli kasztíliai nyelvjárások ██ Asztúriai–leóni dialektusok ██ Aragóniai dialektusok

██ Katalán nyelv ██ Galiciai nyelv ██ Baszk nyelv ██ Okcitán nyelv (aráni)

CASTELLANO – egy nyelv neve
Andaluz – egy kasztíliai nyelvjárás neve
ARAGONÉS – egy dialektus neve

A nyelvjárások főleg kiejtésben és szókincsben (szinte minden országnak megvan a saját szlengje, amelyet spanyolul a jerga ’zsargon’ vagy a modismo szóval illetnek) különböznek egymástól, az alaktani és mondattani eltérések nem jelentősek. A legfontosabb különbségek a két nyelvjáráscsoport között a sziszegő hangok és bizonyos szóközi mássalhangzók (főleg a magánhangzók közötti -d-) ejtésében mutatkoznak. Míg az északi nyelvjárásokban ezeket minden helyzetben „tisztán” kiejtik, addig a déliekben szótag és szó végén sokszor elgyengülnek vagy elnémulnak. Az egyik legszembetűnőbb sajátossága a déli nyelvjárásoknak a szó- és szótagvégi [s] gyenge hehezetté alakulása, amely a legnépiesebb területeken teljesen elnémulhat, azonban a művelt köznyelvben és a médiában törekednek ennek kerülésére.

Fontos különbség továbbá, hogy Spanyolország legnagyobb részén az e vagy i előtt a c-vel, illetve a z-vel jelölt hangot az s-től megkülönböztetik (az előbbi az ún. „kemény sz”, amely az angol ’think’ szó th képzésének felel meg, míg a másik a magyar ’sz’-hez áll közelebb, északon erősen palatalizált ejtéssel), míg délen a nyugat-andalúziai nagyvárosokban, a Kanári-szigeteken, valamint egész Spanyol-Amerikában mindkettőt egyformán ejtik a magyar ’sz’-hez hasonló hangértékkel; ezt a fajta nem megkülönböztető kiejtést a spanyol szakirodalom seseo-nak nevezi.^[12] Mindkét ejtésmód – a megkülönböztető és a nem megkülönböztető – egyaránt helyes és elfogadott.^[13] Spanyolország legdélibb területein, a népi nyelvhasználatban él még az ún. ceceo-ejtés is, amely szintén nem megkülönböztető, csak itt a „th”-szerű ejtés érvényesül az s javára is. Ez utóbbi kiejtés erősen tájnyelvi jellegű és sokáig vulgárisnak számított, beszélőit lenézték; csupán napjainkban kezdik elfogadni és a többi nyelvjárás sajátosságaival egyenrangúan kezelni.^[14]

A déli nyelvjárások között az andalúziai (el andaluz, l’andalú) külön említést érdemel Andalúzia kulturális jelentősége és zenei hagyományai miatt; e nyelvjárásnak volt a legnagyobb szerepe Latin-Amerika nyelvjárásainak kialakulásában (bővebben lásd: A spanyol nyelv története). A népies andalúz nyelvhasználatban a legtöbb szóvégi mássalhangzót nem ejtik, helyette az előtte lévő magánhangzó változik meg minőségileg vagy mennyiségileg (pl. cantar [kanˈtaː], cantas/canta [ˈkanta], cantan [ˈkantã], español [eʰpaˈɲoː] stb.), a mássalhanzó előtti l hangot r-nek ejtik (el mundo [erˈmundo], alto [ˈarto] stb.), az s hangot csak szó(tag) elején ejtik ki, máskor gyenge hehezetté alakul, vagy egyáltalán nem hangzik; szintén nem ejtik ki sok esetben a szóközi d hangot. Erre a nyelvjárásra épül sok közép- és dél-amerikai spanyol nyelvváltozat is.

A dél-amerikai nyelvváltozatok közül figyelmet érdemel az Argentínában és Uruguayban beszélt rioplatense nyelvjárás, amelynek jellegzetessége, hogy az y (magánhangzó előtt) és az ll sztenderd spanyol [ʝ] ([ʎ]) helyett magyar ’zs’-nek [ʒ] vagy ’s’-nek [ʃ] hangzik.

A spanyol nyelvjárások között a nyelvtani eltérések szintén nem jelentősek. Az egyik legfontosabb különbség, hogy Spanyol-Amerikában a többes szám második személyű vosotros névmás és az ennek megfelelő igealakok helyett a harmadik személyű ustedes (’önök, maguk’) használatos a ’ti’ jelentésében is (pl. Spanyolországban vosotros cantáis, szemben a latin-amerikai ustedes cantan alakkal). Ezen kívül Közép- és Dél-Amerika néhány országában elterjedt egyes szám második személyben tú helyett a régies vos névmás használata (a latin vos, ’ti’ alakból), amelyhez (a kijelentő mód jelen idejében, valamint a felszólító mód állító alakjában) külön igealak tartozik (részletes leírás a voseo szócikkben).

[szerkesztés] Nyelvjárási példák

Példaként meghallgatható egy rövid idézet Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg című műből anyanyelvi beszélőktől, az alábbi helyekről:

[szerkesztés] Szabályozása

Bővebben: Spanyol Királyi Akadémia

A nyelv szabályozására 1713-ban megalakult a Spanyol Királyi Akadémia (Real Academia Española, RAE), amely a Spanyol Nyelvi Akadémiák Egyesületén (Asociación de Academias de la Lengua Española, ASALE) keresztül, vagyis az egyes spanyol ajkú országokban később megalakult társakadémiákkal együttműködve folyamatosan küzd a nyelv egységességéért, tisztaságáért. E szabályozásnak köszönhetően a spanyol nyelv világszerte egységes helyesírással rendelkezik, s a nyelvjárásbeli különbségek sem jelentenek nagyobb nehézségeket abban, hogy mind a 400 millió spanyol anyanyelvű megértse egymást.

[szerkesztés] Történeti áttekintés

Bővebben: A spanyol nyelv története

A mai spanyol nyelv történetileg olyan latin nyelvjárások folytatása, amelyeket az Ibériai-félsziget északi középső területén – a történelmi Kasztília (Castilla) vidékén – beszéltek. A középkori Hispániában még számos beszélője volt egyéb latin (vagy inkább már újlatin) nyelvjárásoknak is, pl. a leóninak, amelynek változatai az asztúriai vagy bable nyelvként élnek tovább, illetve az aragóniainak, amely mintegy átmenetet képez a spanyol és katalán nyelv között, még néhány ezer (legalább kétnyelvű) beszélővel.

Feltehetően Hispániában egészen a 6. századig egységes latin köznyelvet (ún. vulgáris latint) beszéltek, amely később egyre inkább eltávolodott az irodalmi emlékekből ismert aranykori latinságtól, a nyelvjárásokra bomlás a arabok hodítása idején gyorsult fel igazán. Az írott nyelv azonban sokkal konzervatívabb volt, az oktatás is igyekezett a „tiszta”, azaz az aranykori Róma nyelvét megőrizni. Így vált el egyre jobban írott és beszélt nyelv egymástól, míg az előbbit már külön meg kellett tanítani, le kellett fordítani a beszélőknek (ez a folyamat természetesen több száz évig tartott). A Hispániában beszélt latin tehát alakult a maga útján, míg egyszer csak a Kasztíliában kialakult változatát spanyolnak nevezzük, mégpedig az első nyelvemléktől számítva, tehát akkortól, amikor a beszélt nyelvet bizonyíthatóan elkezdték írásban is használni, s a kettő tudatosan is szétvált (hiszen a korai középkorban még nem tudatosult az emberekben, hogy valójában már újlatin nyelvet beszélnek, csupán az „írott latin” és a „beszélt latin” létezett). A kasztíliai nyelvjárás vagy óspanyol első írásos nyomai elvétve a 9. század elejéről származó valpuestai okiratokban találhatóak, az irodalomban azonban csak a 12. század végén bukkant fel először, az anonim szerzőtől származó, Cantar de Mio Cid néven elhíresült eposzban. A latinra természetesen, már kezdettől fogva, az őslakosság (baszkok, ibérek, keltibérek és egyéb kelta törzsek) nyelvei is hatottak, utóbb a vizigótok, arabok nyelve is befolyással volt rá, legfőképpen a szókincsére, utóbb a középkori amerikai gyarmatosítások során pedig sok indián szó is gazdagította azt.

A kasztíliai nyelvjárás kialakulásának területén a romanizáció előtt feltételezhetően kelta dialektusokat beszéltek. A középkori muzulmán megszállás során a terület védelme érdekében északról baszkokat telepítettek be, akik – valószínűleg hosszú ideig tartó kétnyelvűségen át – feladták saját ősi nyelvüket, beilleszkedve a már romanizált lakosságba. Fejlődéstörténeti szempontból így a spanyol nyelv három fő korszakra osztható: óspanyol vagy középkori spanyol: az első írásos emlékek megjelenésétől, vagyis a 10. század környékétől 1492-ig, az első írott nyelvtan elkészítéséig, Amerika felfedezéséig; középspanyol vagy klasszikus spanyol: a nyelvi változások időszaka és az irodalom virágkora, 1492-től 1726-ig, a Spanyol Királyi Akadémia megalakulásáig, illetve az első akadémiai értelmező szótár megjelenéséig; valamint modern spanyol: 1726-tól napjainkig.

Lásd még: Valpuestai okiratok, San Millán-i glosszák és Silosi glosszák

[szerkesztés] Hangtan

Bővebben: Spanyol hangtan

A spanyol nyelv fonológiájának néhány jellegzetessége, amelyben eltér a latintól és a többi újlatin nyelvtől:

• hangsúlyos helyzetben a latin rövid (nyílt) E-ből ie, O-ból pedig ue kettőshangzó lett (TENET > tiene, POPULUS > pueblo);
• a latin szókezdő F- magánhangzók előtt h-vá alakult (FACERE > hacer, FILIA > hija);
• a szó eleji CL-, FL- és PL- csoportokból bizonyos szavakban ll- (jésített l) lett (CLAMARE > llamar, FLAMMA > llama, PLUVIA > lluvia).
• A j és e, i előtt a g mássalhangzókat a mai spanyolban nem zs-nek vagy dzs-nek ejtik, hanem ch-nak (mint a technika szóban).

A magánhangzók rendszerében a legtöbb újlatin nyelvtől eltérően a spanyolban csak öt fonéma ismert: /a, e, i, o, u/. Az /e/ és /o/ hangoknak környezetüktől függően van nyíltabban [ɛ], illetve zártabban [e] ejtett változata (allofónja), ezeknek azonban nincs jelentésmegkülönböztető szerepe (ellentétben az olasszal vagy a portugállal). Léteznek ezen kívül kettőshangzók (diptongos), illetve – ritkábban – hármashangzók (triptongos) is, amelyek mindig egy hangsúlytalan (rövid) i vagy u és egy másik magánhangzó szétválaszthatatlan kapcsolatai; ezekben az esetekben az i és az u félhangzóként – [j], [w] – valósulnak meg.

A hangsúlyos magánhangzót ékezettel jelölik, kivéve:

• ha a szó magánhangzóra, magánhangzó+s-re vagy magánhangzó+n-re végződik és másodéles, illetve
• ha a szó egyéb mássalhangzóra végződik és véghangsúlyos.

Az ékezet ezen kívül jelentésmegkülönböztetésre is használatos, általában olyan azonos alakú szópárok esetében, amelyek közül az egyik hangsúlytalanul a mondatban mást jelent: pl. tú – ’te’ és tu – ’a te...-d’ (birtokos determináns).

A mássalhangzók között találhatóak:^[15]

• Zöngétlen és zöngés zárhangok: /p, t, k/ és /b, d, g/. Az utóbbiak a szó eleji, valamint a nazális (m, n) – a d esetében szintén az l – hangok utáni helyzettől eltekintve (legfőképpen magánhangzók között) gyengébben ejtődnek, és [β, ð, ɣ] réshangokként valósulnak meg.
• Oldalréshangok: /l/, valamint a már szinte teljesen kiveszett /ʎ/ (jésített l).
• Orrhangok: /m, n/, illetve a palatális /ɲ/.
• Zöngétlen réshangok: /f, s, x/, valamint a csak Spanyolországban használatos /θ/.
• Egy zöngés réshang: /ʝ/, amely szó elején és n után inkább a magyar gy-re emlékeztet.
• Egy zár-réshang (affrikáta): /ʧ/.
• Egy rövid és egy hosszú pergőhang: /r, rr/. Ez utóbbiakat két külön fonémaként is tartják számon, lévén az egyetlen olyan mássalhangzó, amelynél a hosszúság magánhangzók között jelentésmegkülönböztető szereppel bír (pl. caro ’drága’ / carro ’autó’).

Lásd még: A spanyol nyelv kiejtésének fonetikai átírása

[szerkesztés] Helyesírás

Bővebben: Spanyol helyesírás

A többi újlatin nyelvhez hasonlóan a spanyol a latin írást használja. A latinban meg nem lévő (vagy írásban nem jelölt) hangok jelölésére betűkapcsolatokat (CH és LL), valamint mellékjelet (Ñ) alkalmaznak. A helyesírás nagyjából fonetikusnak (kiejtés szerintinek) tekinthető, bár történetileg őriz olyan betűket (pl. H, LL, V), amelyek a nyelvterület legnagyobb részén ma már nem jelölnek külön hangokat. Ezek közül az LL eredeti ejtését – [ʎ] – még őrzik Spanyolországban (főleg idős falusi, illetve választékos beszélők), valamint Latin-Amerikában (főleg Bolíviában, Közép-Kolumbiában stb.).

A helyesírás (Ortografía) különlegessége, amely az összes latin betűs nyelv között egyedivé teszi a spanyolt, hogy a felkiáltó- és a kérdőjelet a vonatkozó mondatrész elé is kiteszik, mégpedig 180 fokban megfordítva: ¿Qué hora es?, preguntó. ’Hány óra van? – kérdezte.’ ¡¡¡Cuánta gente!!! ’Mennyi ember!!!’

[szerkesztés] Az ábécé

Bővebben: Spanyol ábécé

A spanyol ábécét (abecedario) 29 betű alkotja, amelyek hivatalos sorrendje:^[16]

 A B C CH D E F G H I J K L LL M N Ñ O P Q R S T U V W X Y Z

A K és W betűket a latinhoz és a többi újlatin nyelvhez hasonlóan csak idegen szavakban használják. Ñ betűvel – néhány indián vagy idegen eredetű, illetve hangutánzó vagy hangfestő szótól eltekintve – nem kezdődik szó; az LL szókezdő helyzetben csak tucatnyi szóban és ezek származékaiban fordul elő (llaga, llama, llamar, llano, llanto, llave, llegar, lleno, llevar, llorar, llover). A betűk neve nőnemű (la a, la be, la zeta stb.).

[szerkesztés] Nyelvtan

[szerkesztés] Nyelvtipológiai leírás

Nyelvtani szerkezetére nézve a spanyol az indoeurópai nyelvekhez hasonlóan az ún. flektáló fúzionáló nyelvek (lenguas flexivas fusionales) közé tartozik, ami azt jelenti, hogy a ragozás (flexió) során egyetlen morféma több jellemzőt is hordozhat, s nemegyszer a szótő is megváltozik: pl. sabemos (’tudunk’) és supimos (’tudtunk’). Ennek megfelelően a szintetikus nyelvek közé tartozna, azonban ez a besorolás meglehetősen relatív: ha viszonyítási alapként őséből, a latinból indulunk ki, akkor a spanyol sokkal inkább analitikus nyelv (a névszóragozás majdnem teljes hiánya, elöljárószók használata), míg például az angolnál jóval szintetikusabb (fejlett igeragozási rendszer, nyelvtani nemek megkülönböztetése, stb.). A romanisztikusok így a spanyolt – akárcsak a többi újlatin nyelvet – az analitikus nyelvekhez sorolják, az általános nyelvészet szerint azonban csak az izoláló nyelvek tisztán analitikusak. A Spanyol Királyi Akadémia értelmező szótára (DRAE) azonosnak tekinti a szintetikus és a flektáló nyelv fogalmát.^[17]

A legtöbb indoeurópai nyelvhez hasonlóan a spanyolban is megvan a nyelvtani nem (hím-, nő- és bizonyos esetekben semleges nem^[18]) és az elöljárószók használata. Általánosságban véve nyelvtanilag nem tér el a többi újlatin nyelvtől.

[szerkesztés] Alaktan

Bővebben: Spanyol alaktan

Az első spanyol nyelvtankönyv (Antonio de Nebrija, 1492)

A spanyol alaktan (Morfología) általánosságban nem tér el a többi újlatin nyelv alaktanától. A névszóragozás (a személyes névmások kivételével) teljesen leépült, így helyette az esetek kifejezésére elöljárószók használatosak (ahogy az a legtöbb indoeurópai nyelvben mára bekövetkezett).

A főnevek hím- és nőneműek lehetnek, jellemző sajátosság viszont, hogy a névelők és a névmások megtartották a semleges nemű alakot is (el, la, lo; él, ella, ello; este, esta, esto; stb.). A főnevek neme legtöbbször a végződésből megállapítható, vannak azonban kivételek. A mellékneveket nemben és számban egyeztetni kell a jelzett főnévvel. A főnevek és melléknevek többes számának képzése – a nyugati újlatin nyelvekhez hasonlóan – általában -s vagy -es hozzáadásával történik, bizonyos esetekben azonban a többes számú alak megegyezik az egyes számúval.

A személyes névmás kitétele a mondatban mindig opcionális (ahogyan a magyarban is), csak hangsúlyos esetben használatos, mivel az ige ragjából pontosan kiderül a szám és a személy.

Az igék egyik legjellemzőbb sajátossága a többféle létige használata. A tulajdonképpeni ser létige (a latin ESSE – vulgáris latin *ESSERE – ’lenni’, valamint az eredetileg ’ülni, tartózkodni’ jelentésű SEDERE igék összeolvadásából) mindig állandó tulajdonságot, származást, foglalkozást, anyagi minőséget, illetve időpontot fejez ki; az estar (a latin STARE ’állni, fennállni’ igéből; ún. állapotige) pedig átmeneti állapotot, helyzetet jelöl, bár léteznek a két aspektus között is átmenetek. A helyzetet az is bonyolítja, hogy bizonyos melléknevek mellett hagyományosan a ser, míg mások mellett az estar használatos – függetlenül az iménti értelmezéstől. Továbbá annak kifejezésére, hogy valami (valahol) ’létezik, van’ (vagyis a létezés puszta tényének rögzítésére) egy harmadik igét használnak: az haber segédige (a latin HABERE, eredetileg ’birtokolni’ jelentésű igéből) személytelen alakját, az hayt, amely csak harmadik személyekben fordulhat elő (pl. Hay dos alumnos en el aula. ’Két tanuló van a teremben.’). A birtoklás kifejezésére szintén külön ige használatos (ez valamennyi újlatin nyelvben közös sajátosság), mégpedig a tener (a latin TENERE ’tartani’ igéből): Tengo una casa. ’Van egy házam.’.

Az igeragozás rendszere a spanyol alaktan legösszetetteb és talán legbonyolultabb területe. Az ige szótári alakja a főnévi igenév, amely alapján három ragozási csoport létezik. Négy igemód van (kijelentő mód, kötőmód, felszólító mód és igenevek), amelyeken belül megkülönböztetnek egyszerű, illetve összetett igeidőket. A szabályos igeragozások végződései az alábbi táblázatban láthatóak összefoglalva.

Lásd még: Spanyol igeragozás

[szerkesztés] Mondattan

A mondattan (Sintaxis) a mondatot alkotó szófajok kapcsolatának szabályszerűségeit írja le. E fejezet keretein belül a spanyol szórend sajátosságairól, az egyszerű és összetett mondatok legfőbb jellemzőiről szólunk tömören.

[szerkesztés] Szórend és egyszerű mondatok

A spanyol szórend (orden de las palabras) viszonylag szabad, azonban – a hiányos névszóragozás miatt – a latinénál kötöttebb. Bizonyos esetekben, akárcsak a magyarban, az egyes mondatrészek helye az értelmi hangsúly szerint változhat. Az egyenes szórend általában alany (sujeto) – állítmány (predicado) – tárgy (objeto directo), majd a többi mondatrész.^[20]

Az alábbi példamondat (’Három szép tanulólány kijött a teremből’) hat egyformán lehetséges változata jól szemlélteti a spanyol szórend változatosságát:

1. Tres bellas alumnas salieron del aula. (alany–ige–határozó)
2. Del aula salieron tres alumnas bellas. (határozó–ige–alany)
3. Salieron del aula tres bellas alumnas. (ige–határozó–alany)
4. Salieron tres alumnas bellas del aula. (ige–alany–határozó)
5. Del aula tres bellas alumnas salieron. (határozó–alany–ige)
6. Tres alumnas bellas del aula salieron. (alany–határozó–ige)

Tárgy nélküli mondatokban az „állítmány – alany – többi mondatrész” szórend a gyakoribb (lásd a 4. változatot).

A jelző állhat a jelzett szó előtt és mögött is. Bizonyos esetekben a sorrend jelentésmegkülönböztető szerepet tölt be; a főnév előtt álló jelző sokszor nyomatékosító (kiemelő) jellegű. Vannak azonban olyan melléknevek (pl. a népnevek), amelyek csak a jelzett főnév után állhatnak.

A névelők, és a melléknévként használt mutató névmások általában, a főnév előtt állnak; a főnév mögött álló mutató névmás sokszor rosszalló értelmű kiemelést jelöl: este hombre ’ez az ember’, szemben az el hombre este ’az ilyen ember’ alakkal. A főnevek a deiktikus (rámutató, kijelölő, magyarázó) szerkezeteknél a névelővel helyettesíthetők: el libro que está a la derecha (’a könyv, amely a jobb oldalon van’) → el de la derecha ’az ott, jobb felől’, María la del barrio ’María, az [a lány] a külvárosból’.

A személyes névmások hangsúlytalan (tárgyesetű, részes esetű, visszaható) alakjai mindig közvetlenül az igét megelőzik, illetve bizonyos igealakokhoz (imperativo, infinitivo és gerundio) simulószóként tapadnak. E névmások kombinált használata esetén a sorrend kötött, amitől eltérni nem lehet: [se]–[te/os]–[me/nos]–[lo(s)/la(s)/le(s)], vagyis mindig a se névmás áll legelöl, azt követi a második, majd az első, végül a harmadik személyű névmás. Példák: Te lo hago. ’Megteszem neked (azt).’ ¡Pregúntaselo! ’Kérdezd meg tőle (azt)!’ ¡No te me caigas! ’Nehogy elessél nekem!’.

[szerkesztés] Összetett mondatok

Az összetett mondatok (oraciones compuestas) a magyarhoz hasonlóan lehetnek mellérendelőek és alárendelőek: ennek megfelelően a tagmondatokat mellérendelő, illetve alárendelő kötőszókkal kapcsolják össze (a kötőszavak csoportosítását lásd az alaktanról szóló szócikkben).

Az alárendelő összetett mondatok (oraciones compuestas subordinadas) jellegzetessége, hogy a bizonytalanság, kívánság kifejezésére, valamint a jelen és múlt idejű feltételes mondatok ’ha’ utáni főmondataiban a többi újlatin nyelvben is jellemző kötőmódot használják: pl. No creo que vengan (nem pedig *vienen) ’Nem hiszem, hogy eljönnek’. Példa feltételes mondatra: Si hubieses/hubieras estudiado bien, no habrías (vagy hubieses/hubieras) recibido mala nota. ’Ha rendesen tanultál volna, nem kaptál volna rossz jegyet.’

Érdemes említést tenni még a mondatbeli időviszonyokról is. A spanyol a magyarral ellentétben (viszont az összes indoeurópai nyelvhez hasonlóan) abszolútidő-viszonyítású nyelv, ami annyit jelent, hogy az igeidőket az elbeszélés abszolút jelen idejéhez is kell viszonyítani, nem csak a történésen belüli idősíkok számítanak. Ennek megfelelően a spanyolban több igeidő szükséges, pl. egy adott múltbeli cselekvést megelőző cselekvés kifejezésére. Például a magyarban az ’azt mondta, hogy olvas’ mondatban az ’olvas’ automatikusan az elbeszélés múlt idejében értendő, vagyis az időviszonyítási alap átugrik a múltra a múlt idejű főmondatnak köszönhetően. A spanyolban ezzel szemben nem állhat jelen időben formailag sem az állítmány ilyenkor, mivel az alany nem a jelenben mondta azt, hogy olvas: ilyen esetekben az ún. folyamatos múlt használandó: Dijo que leía. A jelenség gyökere a latin consecutio temporum (’az idők egymásra következése’) felettébb összetett hagyományaiban keresendő.

[szerkesztés] Szókincs

Egy ekkora területen beszélt nyelv szókincsének összetételét pontosan meghatározni lehetetlen. Megközelítő adatokat csupán egy behatárolt referenciaszókincs (ún. corpus) ismeretében lehet szolgáltatni. Ha a nyelvterület bármely részén használt, illetve megértett alapszókincsből – passzív szókincsből – indulunk ki, akkor ennek mintegy 90~95%-át latin, a maradékot főleg germán, görög, illetve – a középkori arab megszállás, majd a Reconquista miatt – sok arab kölcsönszó alkotja, míg az amerikai nyelvváltozatot indián^[21] elemek is gazdagították. Más nyelvek hatása a szókincsre nem volt jelentős, bár napjainkban egyre nő az angolból átvett szavak száma.

A latinból örökölt spanyol szókincs a franciáéhoz és az olaszéhoz mérten archaikusnak tekinthető, aminek egyik oka Hispánia korai romanizálása, valamint az, hogy az ún. periféria-elmélet szerint a szélső területek hagyományörzőbbek, mint a dinamikusan fejlődő központ. Ennek köszönhetően a spanyolban máig fennmaradtak olyan latin szavak, amelyeket a többi újlatin nyelv már egy későbbi, népiesebb alakkal helyettesített: comer (< lat. COMEDERE ’enni’), hermoso (< lat. FORMOSUS ’szép’, eredetileg ’formás’), cuyo (< lat. CUIUS ’akié, amié’), nunca (< lat. NUNQUAM ’soha’) stb.

Amennyiben a teljes szókincset – vagyis a Spanyol Királyi Akadémia értelmező szótárában szereplő összes szót – vesszük alapul, úgy az arab jövevényszók alkotják a legnagyobb idegen réteget, amely megközelítőleg 4000 szót jelent az élet minden területéről, és a szókincs 8%-át teszi ki.^[22] Ez az adat azonban megtévesztő, hiszen a mindennapi életben az arabizmusok túlnyomó többségét nem használják (például a legalapvetőbb szókincset tartalmazó 207 szavas spanyol Swadesh-listán egyetlen arab eredetű szó sincs), Latin-Amerikában nagy részüket meg sem értik. Ehhez még hozzátartozik, hogy a klasszikus korszakban, a mórok kiűzése után nagyon sok arab jövevényszó kiveszett a használatból, helyükbe (új)latin szavak léptek. A nyelvtani jellegű szavak között is mindössze kettő arab eredetű: az hasta (< arab hattá + latin AD ISTA) ’-ig’, ’sőt, még’, és az ojalá (< arab lau sa-llá) ’bárcsak’.

[szerkesztés] Nyelvi példák

[szerkesztés] Számok

A tőszámnevek 1-től 10-ig: 1 un, uno, una; 2 dos; 3 tres; 4 cuatro; 5 cinco; 6 seis; 7 siete; 8 ocho; 9 nueve; 10 diez. ^(meghallgat)

[szerkesztés] Társalgás

[szerkesztés] Spanyol népzene

•  La perra de la Isabel
•  Toledo se subleva

[szerkesztés] Érdekességek

• A leggyakrabban előforduló magánhangzó az E.
• A spanyol Ñ betű a latin NN-ből alakult ki úgy, hogy a középkori szövegmásolók (scriptorok) egyszerűsítési szándékkal a hosszú N-t úgy jelölték, hogy fölé egy vízszintes vonalat helyeztek, amelyet később hullámvonal váltott fel.^[23]
• Az első spanyol nyelvtant 1492-ben írták (Antonio de Nebrija: Grammatica), így a spanyol az első modern európai nyelv, amely írott nyelvtannal rendelkezett, megelőzve ezzel olyan történelmi múltú nyelveket, mint az angol, a francia vagy a német.
• A legnépesebb spanyol nyelvű ország Mexikó: több mint 100 millió anyanyelvi beszélővel a spanyol ajkúak közel egynegyedét adja, egyúttal fővárosa, a csaknem 20 milliós Mexikóváros a világ legnépesebb spanyol nyelvű városa.
• A spanyol nyelvet használóknak mindössze 10%-a él az anyaországban.
• Néhány spanyol eredetű nemzetközi szó, amely nyelvünkbe is bekerült: bodega (bodega), csokoládé (chocolate), embargó (embargo), gitár (guitarra), kannibál (caníbal), kanyon (cañón), orkán/hurrikán (huracán), platina (platino), pláza (plaza), siló (silo), szieszta (siesta), talizmán (talismán), tornádó (tronada), vanília (vainilla) stb.

[szerkesztés] Lásd még

• A spanyol nyelv története
• Óspanyol nyelv
• Andalúz nyelvjárás
• Mexikói spanyol nyelvjárás
• Rioplatense nyelvjárás

[