Magyarellenesség
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.
A magyarellenesség (magyargyűlölet, hungarofóbia) az idegengyűlölet egy formája, ami magyarok ellen irányul, célpontjai ma főként a Magyarországgal szomszédos országokban, kisebbségben élő magyarok. A magyarellenes személyeket magyarellenesnek, magyargyűlölőnek vagy hungarofóbnak nevezzük.
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] Okai és megnyilvánulási formái
A magyarellenességnek főként történelmi és társadalmi okai vannak, és ezen okokból nagyrészt a szomszédos nemzetek körében észlelhető.
A magyarellenesség megnyilvánulási formái:
- a magyarokkal kapcsolatos előítéletek, tévhitek terjesztése;
- a magyarság nemzeti szimbólumainak (nemzeti zászló, címer, himnusz), illetve a magyarsághoz köthető emlékműveknek, szobroknak (például Petőfi Sándor, Kossuth Lajos stb. szobrai és emléktáblái, vagy az aradi Szabadság-szobor stb.), valamint a vallásos jellegű szimbólumoknak vagy ereklyéknek (például a Szent Korona, a Szent Jobb stb.) becsmérlése, kigúnyolása vagy megbecstelenítése;
- nyílt vagy burkolt gyűlöletbeszéd;
- a magyar történelem, illetve a magyar etnikum származásának támadása (hivatkozás például az állítólagos ázsiai eredetre stb.),
- a magyar nemzethez tartozó személyek hátrányos megkülönböztetése (diszkrimináció) az oktatási intézményekben, munkahelyen, közigazgatási intézményekben, a mindennapi életben;
- magyar szervezetek hátrányos megkülönböztetése (körülményes bejegyzés, költségvetési támogatás megnehezítése vagy megtagadása, betiltás stb.).
- testi bántalmazás (pl. Malina Hedvig)
[szerkesztés] Története
A magyar nemzetiségű embereket az idők során sok támadás érte, de ezek általában a vagyon- és területszerzést szolgálták, és nem rasszista indíttatású, magyarellenes támadások voltak (lásd pld.: tatárjárás, török háborúk stb.).
[szerkesztés] Magyarellenesség a Trianoni békeszerződés előtt
Az első olyan megnyilvánulás, amely teljes mértékben illeszkedik a magyarellenesség fogalmába az egyik osztrák tábornokhoz köthető, aki – miután Bethlen Gábor erdélyi fejedelem a törökök oldalán részt vett az Ausztria elleni támadásban – kijelentette, hogy a magyarokat ki kell irtani[forrás?].
Buda 1686-os visszafoglalása után megkezdődött Magyarország felszabadítása a török iga alól. A Habsburg-ház azonban nem a magyaroknak szabadította fel az országot, hanem azt egy új koronatartományként kezelte. A Thököly- majd a Rákóczi-szabadságharc a nemzeti önállóságot igyekezett visszaszerezni, de mindkettő elbukott. A felszabadított területekre a bécsi udvar nyugati telepeseket hozott, illetve szemet hunyt a románság erdélyi bevándorlása felett, így próbálta csökkenteni a magyar nemzeti elem szerepét a birodalomban.
Említést érdemel az 1784. évi Horea, Cloşca és Crişan vezette parasztfelkelés Erdélyben. A lázadók célpontjai magyar uradalmak, kastélyok, falvak, városok voltak. Az általuk feldúlt, elpusztított, felégetett magyar vagy részben magyar települések: Kurety (Curechiu), Kristyor (Crişcior), Brád (Brad), Miheleny (Mihăileni), Déva (Deva), Verespatak (Roşia Montană), Aranyosbánya (Offenbánya, Baia de Arieş), Abrudbánya (Abrud) stb. Ez utóbbi településen gyakran volt hallható:
 |
Öljétek válogatás nélkül azokat a magyarokat, akik nem hajlandók román hitre térni. | |
| – Horea parancsa[1] | ||
Az események sodrában Tordán állítólag így kiálltott fel egy román jobbágy:
|
Feljött az oláhok csillaga. A magyarok menjenek Scythiába, mert az oláhok régebbi lakosai e hazának.[2] | |
A felkelők 389 magyar falut dúltak fel, egyeseknek teljes lakosságát kiirtották[3].
Az etnikai alapú magyargyűlölet a soviniszta eszmék megjelenésével terjedt el, bár az etnikailag sokszínű – magyarok által is lakott vidékeken – enyhébb formában korábban is jelen volt.
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc során Dél-Magyarországon az ott élő szerbek csapatai gyilkoltak. Az 1848. július 18-én visszafoglalt, Szenttamás közelében fekvő Földvárra bevonulva a magyar katonák 37 levágott gyermekfejet találtak a katolikus templomban.[4] Zentán 1849 februárjában kb 2000-2800 magyart mészároltak le.[5] Erdélyben pedig a Avram Iancu és Axente Sever román felkelői támadtak a magyar lakosságra, egész településeket gyújtva fel. A nemzetiségek magyargyűlöletét a bécsi udvar szította, hogy az 1848-49-es forradalom és szabadságharc során szövetségesekre tegyen szert.
Táblázat: 1848-ban a román felkelők által erdélyi magyar falvakban elkövetett vérengzések[1]
| Dátum | Település | Magyar áldozatok száma |
|---|---|---|
| 1848. október 12. | Kisenyed (Sângătin) | 140[6] |
| 1848. október | Magyarigen (Ighiu) | 176 család[7] |
| 1848. október | Asszonynépe (Asînip) | ?<[8] |
| 1848. október | Boklya (Bochia) | 30[8] |
| 1848. október | Borosbocsárd (Bucerdea Vinoasǎ) | 73[8] |
| 1848. október | Bugyfalva (Budeşti) | ?[8] |
| 1848. október | Csáklya (Cetea) | ?[8] |
| 1848. október | Forrószeg (Forosig) | ?[8] |
| 1848. október | Mikeszásza (Micăsasa) | ?[8] szinte mind |
| 1848. október | Zám (Zam) | ?[8] |
| 1848. október 20. körül | Balázsfalva (Blaj) térsége | 400 |
| 1848. október | Alvinc (Vinţu de Jos) | 2 békeküldött |
| 1848. október | Sárd (Şard) környéke | 3000 |
| 1848. október | Algyógy (Geoagiu) | 85 [8] |
| 1848. október 24. | Ompolygyepüi (Presaca Ampoiului) vasúti megállóhely | 700 zalatnai magyar[7] |
| 1848. november 13. | Felvinc (Unirea) | 200[8] |
| 1849. január 8. | Nagyenyed (Aiud) | 800 |
| 1849. január 18. | Marosnagylak (Noşlac), Hari (Heria), Marosdécse (Decea), Inakfalva (Inoc), Felvinc (Unirea) | (100?) |
| 1849. január | Marosújvár (Ocna Mureş) | 90[6] |
| 1848. december 14. | Kővárhosszúfalu (Satulung), Bácsfalva (Bacea), Türkös (?), Alsócsernáton (Cernat), Tatrang (Tărlungeni), Zajzon (Zizin), Pürkerec (Purcăreni) | ? |
| 1. sor, 1. oszlop | Gerendkeresztúr (Grindeni) | 200 |
| 1848. október 28. | Borosbenedek (Benic) | a teljes falu |
| 1848. október | Székelykocsárd (Lunca Mureşului) | 60 |
| 1848. | Gyulafehérvár (Alba Iulia) | ?[9] |
| 1848. október | Naszód (Năsăud) | ?[9] |
| 1848. október | Borbánd (Bărăbanţ) | ?[9] |
| 1848. október 25. | Kőrösbánya (Baia de Criş) és Cebe (Ţebea) között | teljes Brády-család |
| 1848. október | Radnót (Iernut) környéke | majdnem teljes falvak lakossága |
| 1849. május | Abrudbánya (Abrud) | 1000[8] |
| 1849. május | Bucsesd (Buceş) | 200[8] |
A fenti táblázatban leírt gyilkosságokat sokszor rendkívül kegyetlenül hajtották végre: végtagok lefűrészelése, elevenen megégetés, földbe ásás, eke elé fogás, megvakítás, karóba húzás stb. Jellemző volt a nők, lányok megerőszakolása is. Nem hiába jegyezte meg Friedenfels erdélyi szász író: „De hát mire való lenne leírni itt a szétdúlt helységek nevét, és a lemészárolt áldozatok számát? A mongolok betörésétől és a XVI., XVII. század harcaitól eltekintve, nem volt egyetlen olyan időszak sem, amelyben az elszabadult szenvedélyek az egész országban (Erdélyben) annyi rablást, gyújtogatást, és gyilkolást okoztak volna, mint ebben az esztendőben.”[10]
1918 előtt, kevés kivételtől (pl. Amerikába kivándoroltak) eltekintve, szinte az összes magyar nemzetiségű ember a Magyar Királyság területén élt, és a többségi nemzethez tartozva bizonyos szintű védelmet élveztek a rasszista jellegű támadásokkal szemben. Ennek ellenére gyakran előfordultak incidensek a többségében nemzetiségek lakta területeken, különösen akkor, ha a központi kormányzat csak nehezen, vagy – helyenként – egyáltalán nem tudta érvényesíteni a hatalmát (1848-49, I. világháborús események).
A történelmi Magyarország területén élő nem-magyar népekben, a 19. század végén, függetlenedési törekvéseivel párhuzamosan erősödött a magyarellenesség. Csak kis szerepe volt ebben a 19. század végi-20. század eleji magyar kormányok nemzetiségi politikájának. Az erős külföldi és belföldi propaganda hatására az egységes, modern magyar közigazgatás kiépítését és a magyar nyelvű iskoláztatás támogatását a nemzetiségek (különösen a szlovákok és a románok), nemzeti létük veszélyeztetéseként élték meg. Annak ellenére, hogy például a románoknak Magyarországon 1880-ban 2756 csak román nyelvű (!) és 394 kétnyelvű iskolájuk volt, míg a Román Királyságban (Havasalföld és Moldva együtt) mindössze 2505 iskola működött.[11]
[szerkesztés] Magyarellenesség a két világháború között
Az 1920-ban aláírt Trianoni békeszerződés stratégiai alapon meghúzott határokkal valósította meg az addig a Magyar Királyság területén élő nemzetiségek önrendelkezését. Ezzel nagyszámú magyar került, immáron kisebbségként, idegen fennhatóság alá.
Az államalkotóvá váló nemzetiségek gyakran a magyar kisebbségektől érezték leginkább veszélyeztetve a nehezen megszerzett függetlenségüket. Ez nagyarányú magyarellenes intézkedések sorához vezetett az egykori Magyar Királyság területén. A magyar iskolák számát jelentős mértékben csökkentették, a nem magyar többségű területeken a magyar oktatást teljesen megszüntették. A magyar elit újratermelődésének megakadályozása érdekében a magyar nyelvű egyetemi oktatást minden utódállamban megszüntették (Pozsony, Kolozsvár). Korlátozták a magyar nyelvű kiadványok megjelenési lehetőségeit és importját, a magyar színjátszást egykori nemzeti színházaiból kirekesztették. Politikai szinten is tapasztalható volt egy erőteljes magyarellenes vonulat, ami a II. világháború kitöréséig csak kismértékben enyhült.
[szerkesztés] Magyarellenesség a II. világháború után
[szerkesztés] Csehszlovákia
Bővebben: Benes dekrétumokA II. világháború után a Benes dekrétumok jelentették a magyarellenesség egyik legmarkánsabb állami szintű megnyilvánulását. A felvidéki magyarságtól a magántulajdon mellett, az állampolgárságot és így az alapvető állampolgári jogokat is megvonták, valamint bizonyos esetekben a mozgási szabadságot is korlátozták (deportálások Szudétaföldre). Bár a rendelkezéseket 1948-49-ben részben visszavonták, jogilag azok máig érvényben vannak. A szlovákiai történelemoktatásban máig találkozhatunk a magyarellenesség megnyilvánulásaival.
[szerkesztés] Jugoszlávia
Bővebben: Vajdasági népirtásA bevonuló jugoszláv partizánalakulatokból létesült új katonai hatóság, a Bánáti, Bácskai és Baranyai Katonai Igazgatás és az OZNA (Odelenje za Zastitu Naroda, vagyis Népvédelmi Osztály) állambiztonsági szerve ellenőrzése alatt katonai közigazgatást vezettek be Vajdaságban. Ezt követően a kommunista pártvezetés (Jugoszláv Népfelszabadító Antifasiszta Tanács) utasítására etnikai alapú, per nélküli kollektív büntető eljárásokat kezdtek. 1944-45 telén lakóhelyükön vagy gyűjtőtáborokban - korra és nemre való tekintet nélkül - tömegesen kínozták meg és végezték ki a magyar és német nemzetiségű polgári lakosságot, a II. világháborúban való kollektív bűnösséggel vádolva őket. A kivégzések több helységben tömeges lincseléssé fajultak, a helyi szerb lakosság egy részének aktív részvételével. Óbecsén ezek mellett az egész magyar lakosságot megkülönböztető jelzés - fehér karszalag - viselésére kötelezték, és kényszermunkára lehetett hajtani.
Az áldozatok számát még mindig csak becsülni tudjuk. Újvidéken (Novi Sad) az akkori lóversenypályánál közel 2000 magyart végeztek ki. Szinte minden magyarlakta településen voltak kivégzések. A vérengzések során harmincöt katolikus papot, majdnem valamennyi helyben maradt plébánost is megkínozták és megölték. A polgári lakosságon kívül tömegesen végeztek ki hadifogoly magyar honvédeket is. Az 1944-1945 telén meggyilkolt magyarok száma 35.000-45.000 közé tehető.
1945-1948 között a következő helységekben működtek internáló táborok: Gádor (Gakovo), Tiszaistvánfalva (Bački Jarak), Körtés (Kruševlje), Molidorf, Rezsőháza (Knićanin), Szávaszentdemeter (Sremska Mitrovica). A táborokban becslések szerint több mint 70.000 német és magyar nemzetiségű polgári személy (nagyrészt öregek, asszonyok és gyermekek) vesztette életét éhség, fagyhalál, járványok, kínzás vagy kivégzés következtében.
[szerkesztés] Románia
Bővebben: Maniu-gárdaA magyarellenesség legtöbb áldozattal járó[forrás?] megnyilvánulása azonban Romániában történt a két világháború között, valamint a második világháború után. 1945 tavaszán Románia azzal a feltétellel kapta vissza észak-Erdélyt, hogy tiszteletben tartja a kisebbségek önrendelkezéshez való jogát, így 1952-re kialakították Erdélyben az Magyar Autonóm Tartományt. A helyzet azonban 1965-ben megváltozott Ceauşescu diktátor hatalomra kerülésével. A diktátor célja a nagy-román nemzetállam létrehozása volt ezt a kisebbségek erőszakos asszimilálásával vagy fizikai megsemmisítéssel akarta elérni, 1983. május 10-i híres beszédében kijelentette, hogy minden etnikai csoport de legfőképp a magyarság a román úri faj "rabszolgái". Első intézkedése az volt, hogy eltörölte a magyar felsőoktatást, románosította a magyar középiskolákat, elkezdődött a magyar oktatók és vallási vezetők könyörtelen üldözése, sokukat öngyilkosságba hajszoltak, míg mások kihallgatások során vesztették életüket. Ceauşescu 1966-ban megszüntette az Magyar Autonóm Tartományt és kihirdette az "egyesített Nagy-Románia nemzeti államát, az egy román nemzet földjét" (Románia alkotmányában napjainkba is nemzetállamként határozza meg önmagát) A pártgyűlés csaknem ötmillió polgárt képviselő tagjainak megmondták, hogy választóiknak asszimilálódniuk kell a román nemzetbe, vagy kénytelenek vállalni a következményeket. A magyar kulturális örökség megőrzésére irányuló legkisebb ellenállást is felségárulásnak minősítették, életfogytiglani börtönbüntetéssel vagy akár halállal is büntették. A bukaresti Belügyminisztérium Statisztikai Hivatalának irataiból nyert adatok szerint(241 C szoba "Bizalmas Okmány XXX2 számmal") 1944-ben Romániának 2.898.356 fő magyar nemzetiségű lakosa volt, 1974-ben már csak 2.217.897 fő magyart soroltak fel az egyházi névjegyzékben, a párt névjegyzékében és egyéb közigazgatási adatokban, közülük 236.981 fő 1945 után született, a "túlélők" száma tehát 1.980.916 fő, figyelembe véve azokat akiket eltemettek – 1944 és '74 között összesen 194.562 főt – nincs hír a hiányzó 722.878 magyarról. Egy részük elmenekült az országból, sokakat – feltételezések szerint kb. 100.000 főt elhurcoltak és a kárpátokon túl telepítettek le, hogy ott asszimilálódjanak és a helyükbe románokat telepíthessenek le. További kb. 100.000 embert meggyilkoltak az 1944-es tömegmészárlások során, és kb. 50.000 az orosz gulágokra elhurcoltak száma. Rengeteg embert hurcoltak továbbá kényszermunkára a Duna-deltába, és ott egyszerűen tömegsírba dobták az alultápláltságtól, betegségtől, vagy egyéb más ok miatt elhalálozott embereket. Szintén jelentős azon áldozatok száma akiket a román Securitate tartóztatott le és kínzott halálra.[14]
[szerkesztés] Szovjetunió
A szovjetunióhoz került kárpátaljai magyar lakosságot háborús bűnösként kezelték, sokakat deportáltak Gulag táborokba.
[szerkesztés] Magyarellenesség napjainkban
Kolozsvár egykori polgármestere, Gheorghe Funar (1992-2004) sok téren korlátozta a helyi magyar kisebbség életét, tevékenységét, önkormányzatát nemegyszer magyarellenes megnyilvánulásokat téve, illetve ilyen jellegű tüntetéseket [15] vezetve.
A 2006-os előrehozott szlovákiai választásokon győztes baloldali Smer szövetségre lépett a magyarellenes kijelentéseiről ismert Jan Slota vezette jobbszéli Szlovák Nemzeti Párttal, melynek egyik célkitűzése a magyarok elűzése. 2006 augusztusában megjelentek Szlovákiában a magyarok elleni atrocitások, köztük a magyarverések[16]. A jelenlegi magyar kormány a határon túli szervezetekkel és szlovák politikusokkal való „konzultáció eszközét” veszi igénybe az ilyen megnyilvánulások elleni küzdelemben, mivel „ezek egységes szlovákiai elítélése” miatt egyelőre nincs szükség másra; de távolabbi célként a nemzetközi nyomásgyakorlás eszközét is felvetette [17].
A magyarellenesség szítása sokszor szervezetten történik. Ilyen szempontból Romániában élen jár a Vatra Românească, vagy a Nagy-Románia Párt, Szerbiában a Szerb Radikális Párt és a Szerbiai Szocialista Párt, valamint Szlovákiában a Matica Slovenska, illetve a Szlovák Nemzeti Párt.
[szerkesztés] Irodalom
A magyarellenesség (magyargyűlölet, hungarofóbia) az idegengyűlölet egy formája, ami magyarok ellen irányul, célpontjai ma főként a Magyarországgal szomszédos országokban, kisebbségben élő magyarok. A magyarellenes személyeket magyarellenesnek, magyargyűlölőnek vagy hungarofóbnak nevezzük.
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] Okai és megnyilvánulási formái
A magyarellenességnek főként történelmi és társadalmi okai vannak, és ezen okokból nagyrészt a szomszédos nemzetek körében észlelhető.
A magyarellenesség megnyilvánulási formái:
- a magyarokkal kapcsolatos előítéletek, tévhitek terjesztése;
- a magyarság nemzeti szimbólumainak (nemzeti zászló, címer, himnusz), illetve a magyarsághoz köthető emlékműveknek, szobroknak (például Petőfi Sándor, Kossuth Lajos stb. szobrai és emléktáblái, vagy az aradi Szabadság-szobor stb.), valamint a vallásos jellegű szimbólumoknak vagy ereklyéknek (például a Szent Korona, a Szent Jobb stb.) becsmérlése, kigúnyolása vagy megbecstelenítése;
- nyílt vagy burkolt gyűlöletbeszéd;
- a magyar történelem, illetve a magyar etnikum származásának támadása (hivatkozás például az állítólagos ázsiai eredetre stb.),
- a magyar nemzethez tartozó személyek hátrányos megkülönböztetése (diszkrimináció) az oktatási intézményekben, munkahelyen, közigazgatási intézményekben, a mindennapi életben;
- magyar szervezetek hátrányos megkülönböztetése (körülményes bejegyzés, költségvetési támogatás megnehezítése vagy megtagadása, betiltás stb.).
- testi bántalmazás (pl. Malina Hedvig)
[szerkesztés] Története
A magyar nemzetiségű embereket az idők során sok támadás érte, de ezek általában a vagyon- és területszerzést szolgálták, és nem rasszista indíttatású, magyarellenes támadások voltak (lásd pld.: tatárjárás, török háborúk stb.).
[szerkesztés] Magyarellenesség a Trianoni békeszerződés előtt
Az első olyan megnyilvánulás, amely teljes mértékben illeszkedik a magyarellenesség fogalmába az egyik osztrák tábornokhoz köthető, aki – miután Bethlen Gábor erdélyi fejedelem a törökök oldalán részt vett az Ausztria elleni támadásban – kijelentette, hogy a magyarokat ki kell irtani[forrás?].
Buda 1686-os visszafoglalása után megkezdődött Magyarország felszabadítása a török iga alól. A Habsburg-ház azonban nem a magyaroknak szabadította fel az országot, hanem azt egy új koronatartományként kezelte. A Thököly- majd a Rákóczi-szabadságharc a nemzeti önállóságot igyekezett visszaszerezni, de mindkettő elbukott. A felszabadított területekre a bécsi udvar nyugati telepeseket hozott, illetve szemet hunyt a románság erdélyi bevándorlása felett, így próbálta csökkenteni a magyar nemzeti elem szerepét a birodalomban.
Említést érdemel az 1784. évi Horea, Cloşca és Crişan vezette parasztfelkelés Erdélyben. A lázadók célpontjai magyar uradalmak, kastélyok, falvak, városok voltak. Az általuk feldúlt, elpusztított, felégetett magyar vagy részben magyar települések: Kurety (Curechiu), Kristyor (Crişcior), Brád (Brad), Miheleny (Mihăileni), Déva (Deva), Verespatak (Roşia Montană), Aranyosbánya (Offenbánya, Baia de Arieş), Abrudbánya (Abrud) stb. Ez utóbbi településen gyakran volt hallható:
|
Öljétek válogatás nélkül azokat a magyarokat, akik nem hajlandók román hitre térni. | |
| – Horea parancsa[1] | ||
Az események sodrában Tordán állítólag így kiálltott fel egy román jobbágy:
|
Feljött az oláhok csillaga. A magyarok menjenek Scythiába, mert az oláhok régebbi lakosai e hazának.[2] | |
A felkelők 389 magyar falut dúltak fel, egyeseknek teljes lakosságát kiirtották[3].
Az etnikai alapú magyargyűlölet a soviniszta eszmék megjelenésével terjedt el, bár az etnikailag sokszínű – magyarok által is lakott vidékeken – enyhébb formában korábban is jelen volt.
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc során Dél-Magyarországon az ott élő szerbek csapatai gyilkoltak. Az 1848. július 18-én visszafoglalt, Szenttamás közelében fekvő Földvárra bevonulva a magyar katonák 37 levágott gyermekfejet találtak a katolikus templomban.[4] Zentán 1849 februárjában kb 2000-2800 magyart mészároltak le.[5] Erdélyben pedig a Avram Iancu és Axente Sever román felkelői támadtak a magyar lakosságra, egész településeket gyújtva fel. A nemzetiségek magyargyűlöletét a bécsi udvar szította, hogy az 1848-49-es forradalom és szabadságharc során szövetségesekre tegyen szert.
Táblázat: 1848-ban a román felkelők által erdélyi magyar falvakban elkövetett vérengzések[1]
| Dátum | Település | Magyar áldozatok száma |
|---|---|---|
| 1848. október 12. | Kisenyed (Sângătin) | 140[6] |
| 1848. október | Magyarigen (Ighiu) | 176 család[7] |
| 1848. október | Asszonynépe (Asînip) | ?<[8] |
| 1848. október | Boklya (Bochia) | 30[8] |
| 1848. október | Borosbocsárd (Bucerdea Vinoasǎ) | 73[8] |
| 1848. október | Bugyfalva (Budeşti) | ?[8] |
| 1848. október | Csáklya (Cetea) | ?[8] |
| 1848. október | Forrószeg (Forosig) | ?[8] |
| 1848. október | Mikeszásza (Micăsasa) | ?[8] szinte mind |
| 1848. október | Zám (Zam) | ?[8] |
| 1848. október 20. körül | Balázsfalva (Blaj) térsége | 400 |
| 1848. október | Alvinc (Vinţu de Jos) | 2 békeküldött |
| 1848. október | Sárd (Şard) környéke | 3000 |
| 1848. október | Algyógy (Geoagiu) | 85 [8] |
| 1848. október 24. | Ompolygyepüi (Presaca Ampoiului) vasúti megállóhely | 700 zalatnai magyar[7] |
| 1848. november 13. | Felvinc (Unirea) | 200[8] |
| 1849. január 8. | Nagyenyed (Aiud) | 800 |
| 1849. január 18. | Marosnagylak (Noşlac), Hari (Heria), Marosdécse (Decea), Inakfalva (Inoc), Felvinc (Unirea) | (100?) |
| 1849. január | Marosújvár (Ocna Mureş) | 90[6] |
| 1848. december 14. | Kővárhosszúfalu (Satulung), Bácsfalva (Bacea), Türkös (?), Alsócsernáton (Cernat), Tatrang (Tărlungeni), Zajzon (Zizin), Pürkerec (Purcăreni) | ? |
| 1. sor, 1. oszlop | Gerendkeresztúr (Grindeni) | 200 |
| 1848. október 28. | Borosbenedek (Benic) | a teljes falu |
| 1848. október | Székelykocsárd (Lunca Mureşului) | 60 |
| 1848. | Gyulafehérvár (Alba Iulia) | ?[9] |
| 1848. október | Naszód (Năsăud) | ?[9] |
| 1848. október | Borbánd (Bărăbanţ) | ?[9] |
| 1848. október 25. | Kőrösbánya (Baia de Criş) és Cebe (Ţebea) között | teljes Brády-család |
| 1848. október | Radnót (Iernut) környéke | majdnem teljes falvak lakossága |
| 1849. május | Abrudbánya (Abrud) | 1000[8] |
| 1849. május | Bucsesd (Buceş) | 200[8] |
A fenti táblázatban leírt gyilkosságokat sokszor rendkívül kegyetlenül hajtották végre: végtagok lefűrészelése, elevenen megégetés, földbe ásás, eke elé fogás, megvakítás, karóba húzás stb. Jellemző volt a nők, lányok megerőszakolása is. Nem hiába jegyezte meg Friedenfels erdélyi szász író: „De hát mire való lenne leírni itt a szétdúlt helységek nevét, és a lemészárolt áldozatok számát? A mongolok betörésétől és a XVI., XVII. század harcaitól eltekintve, nem volt egyetlen olyan időszak sem, amelyben az elszabadult szenvedélyek az egész országban (Erdélyben) annyi rablást, gyújtogatást, és gyilkolást okoztak volna, mint ebben az esztendőben.”[10]
1918 előtt, kevés kivételtől (pl. Amerikába kivándoroltak) eltekintve, szinte az összes magyar nemzetiségű ember a Magyar Királyság területén élt, és a többségi nemzethez tartozva bizonyos szintű védelmet élveztek a rasszista jellegű támadásokkal szemben. Ennek ellenére gyakran előfordultak incidensek a többségében nemzetiségek lakta területeken, különösen akkor, ha a központi kormányzat csak nehezen, vagy – helyenként – egyáltalán nem tudta érvényesíteni a hatalmát (1848-49, I. világháborús események).
A történelmi Magyarország területén élő nem-magyar népekben, a 19. század végén, függetlenedési törekvéseivel párhuzamosan erősödött a magyarellenesség. Csak kis szerepe volt ebben a 19. század végi-20. század eleji magyar kormányok nemzetiségi politikájának. Az erős külföldi és belföldi propaganda hatására az egységes, modern magyar közigazgatás kiépítését és a magyar nyelvű iskoláztatás támogatását a nemzetiségek (különösen a szlovákok és a románok), nemzeti létük veszélyeztetéseként élték meg. Annak ellenére, hogy például a románoknak Magyarországon 1880-ban 2756 csak román nyelvű (!) és 394 kétnyelvű iskolájuk volt, míg a Román Királyságban (Havasalföld és Moldva együtt) mindössze 2505 iskola működött.[11]
[szerkesztés] Magyarellenesség a két világháború között
Az 1920-ban aláírt Trianoni békeszerződés stratégiai alapon meghúzott határokkal valósította meg az addig a Magyar Királyság területén élő nemzetiségek önrendelkezését. Ezzel nagyszámú magyar került, immáron kisebbségként, idegen fennhatóság alá.
Az államalkotóvá váló nemzetiségek gyakran a magyar kisebbségektől érezték leginkább veszélyeztetve a nehezen megszerzett függetlenségüket. Ez nagyarányú magyarellenes intézkedések sorához vezetett az egykori Magyar Királyság területén. A magyar iskolák számát jelentős mértékben csökkentették, a nem magyar többségű területeken a magyar oktatást teljesen megszüntették. A magyar elit újratermelődésének megakadályozása érdekében a magyar nyelvű egyetemi oktatást minden utódállamban megszüntették (Pozsony, Kolozsvár). Korlátozták a magyar nyelvű kiadványok megjelenési lehetőségeit és importját, a magyar színjátszást egykori nemzeti színházaiból kirekesztették. Politikai szinten is tapasztalható volt egy erőteljes magyarellenes vonulat, ami a II. világháború kitöréséig csak kismértékben enyhült.
[szerkesztés] Magyarellenesség a II. világháború után
[szerkesztés] Csehszlovákia
Bővebben: Benes dekrétumokA II. világháború után a Benes dekrétumok jelentették a magyarellenesség egyik legmarkánsabb állami szintű megnyilvánulását. A felvidéki magyarságtól a magántulajdon mellett, az állampolgárságot és így az alapvető állampolgári jogokat is megvonták, valamint bizonyos esetekben a mozgási szabadságot is korlátozták (deportálások Szudétaföldre). Bár a rendelkezéseket 1948-49-ben részben visszavonták, jogilag azok máig érvényben vannak. A szlovákiai történelemoktatásban máig találkozhatunk a magyarellenesség megnyilvánulásaival.
[szerkesztés] Jugoszlávia
Bővebben: Vajdasági népirtásA bevonuló jugoszláv partizánalakulatokból létesült új katonai hatóság, a Bánáti, Bácskai és Baranyai Katonai Igazgatás és az OZNA (Odelenje za Zastitu Naroda, vagyis Népvédelmi Osztály) állambiztonsági szerve ellenőrzése alatt katonai közigazgatást vezettek be Vajdaságban. Ezt követően a kommunista pártvezetés (Jugoszláv Népfelszabadító Antifasiszta Tanács) utasítására etnikai alapú, per nélküli kollektív büntető eljárásokat kezdtek. 1944-45 telén lakóhelyükön vagy gyűjtőtáborokban - korra és nemre való tekintet nélkül - tömegesen kínozták meg és végezték ki a magyar és német nemzetiségű polgári lakosságot, a II. világháborúban való kollektív bűnösséggel vádolva őket. A kivégzések több helységben tömeges lincseléssé fajultak, a helyi szerb lakosság egy részének aktív részvételével. Óbecsén ezek mellett az egész magyar lakosságot megkülönböztető jelzés - fehér karszalag - viselésére kötelezték, és kényszermunkára lehetett hajtani.
Az áldozatok számát még mindig csak becsülni tudjuk. Újvidéken (Novi Sad) az akkori lóversenypályánál közel 2000 magyart végeztek ki. Szinte minden magyarlakta településen voltak kivégzések. A vérengzések során harmincöt katolikus papot, majdnem valamennyi helyben maradt plébánost is megkínozták és megölték. A polgári lakosságon kívül tömegesen végeztek ki hadifogoly magyar honvédeket is. Az 1944-1945 telén meggyilkolt magyarok száma 35.000-45.000 közé tehető.
1945-1948 között a következő helységekben működtek internáló táborok: Gádor (Gakovo), Tiszaistvánfalva (Bački Jarak), Körtés (Kruševlje), Molidorf, Rezsőháza (Knićanin), Szávaszentdemeter (Sremska Mitrovica). A táborokban becslések szerint több mint 70.000 német és magyar nemzetiségű polgári személy (nagyrészt öregek, asszonyok és gyermekek) vesztette életét éhség, fagyhalál, járványok, kínzás vagy kivégzés következtében.
[szerkesztés] Románia
Bővebben: Maniu-gárdaA magyarellenesség legtöbb áldozattal járó[forrás?] megnyilvánulása azonban Romániában történt a két világháború között, valamint a második világháború után. 1945 tavaszán Románia azzal a feltétellel kapta vissza észak-Erdélyt, hogy tiszteletben tartja a kisebbségek önrendelkezéshez való jogát, így 1952-re kialakították Erdélyben az Magyar Autonóm Tartományt. A helyzet azonban 1965-ben megváltozott Ceauşescu diktátor hatalomra kerülésével. A diktátor célja a nagy-román nemzetállam létrehozása volt ezt a kisebbségek erőszakos asszimilálásával vagy fizikai megsemmisítéssel akarta elérni, 1983. május 10-i híres beszédében kijelentette, hogy minden etnikai csoport de legfőképp a magyarság a román úri faj "rabszolgái". Első intézkedése az volt, hogy eltörölte a magyar felsőoktatást, románosította a magyar középiskolákat, elkezdődött a magyar oktatók és vallási vezetők könyörtelen üldözése, sokukat öngyilkosságba hajszoltak, míg mások kihallgatások során vesztették életüket. Ceauşescu 1966-ban megszüntette az Magyar Autonóm Tartományt és kihirdette az "egyesített Nagy-Románia nemzeti államát, az egy román nemzet földjét" (Románia alkotmányában napjainkba is nemzetállamként határozza meg önmagát) A pártgyűlés csaknem ötmillió polgárt képviselő tagjainak megmondták, hogy választóiknak asszimilálódniuk kell a román nemzetbe, vagy kénytelenek vállalni a következményeket. A magyar kulturális örökség megőrzésére irányuló legkisebb ellenállást is felségárulásnak minősítették, életfogytiglani börtönbüntetéssel vagy akár halállal is büntették. A bukaresti Belügyminisztérium Statisztikai Hivatalának irataiból nyert adatok szerint(241 C szoba "Bizalmas Okmány XXX2 számmal") 1944-ben Romániának 2.898.356 fő magyar nemzetiségű lakosa volt, 1974-ben már csak 2.217.897 fő magyart soroltak fel az egyházi névjegyzékben, a párt névjegyzékében és egyéb közigazgatási adatokban, közülük 236.981 fő 1945 után született, a "túlélők" száma tehát 1.980.916 fő, figyelembe véve azokat akiket eltemettek – 1944 és '74 között összesen 194.562 főt – nincs hír a hiányzó 722.878 magyarról. Egy részük elmenekült az országból, sokakat – feltételezések szerint kb. 100.000 főt elhurcoltak és a kárpátokon túl telepítettek le, hogy ott asszimilálódjanak és a helyükbe románokat telepíthessenek le. További kb. 100.000 embert meggyilkoltak az 1944-es tömegmészárlások során, és kb. 50.000 az orosz gulágokra elhurcoltak száma. Rengeteg embert hurcoltak továbbá kényszermunkára a Duna-deltába, és ott egyszerűen tömegsírba dobták az alultápláltságtól, betegségtől, vagy egyéb más ok miatt elhalálozott embereket. Szintén jelentős azon áldozatok száma akiket a román Securitate tartóztatott le és kínzott halálra.[14]
[szerkesztés] Szovjetunió
A szovjetunióhoz került kárpátaljai magyar lakosságot háborús bűnösként kezelték, sokakat deportáltak Gulag táborokba.
[szerkesztés] Magyarellenesség napjainkban
Kolozsvár egykori polgármestere, Gheorghe Funar (1992-2004) sok téren korlátozta a helyi magyar kisebbség életét, tevékenységét, önkormányzatát nemegyszer magyarellenes megnyilvánulásokat téve, illetve ilyen jellegű tüntetéseket [15] vezetve.
A 2006-os előrehozott szlovákiai választásokon győztes baloldali Smer szövetségre lépett a magyarellenes kijelentéseiről ismert Jan Slota vezette jobbszéli Szlovák Nemzeti Párttal, melynek egyik célkitűzése a magyarok elűzése. 2006 augusztusában megjelentek Szlovákiában a magyarok elleni atrocitások, köztük a magyarverések[16]. A jelenlegi magyar kormány a határon túli szervezetekkel és szlovák politikusokkal való „konzultáció eszközét” veszi igénybe az ilyen megnyilvánulások elleni küzdelemben, mivel „ezek egységes szlovákiai elítélése” miatt egyelőre nincs szükség másra; de távolabbi célként a nemzetközi nyomásgyakorlás eszközét is felvetette [17].
A magyarellenesség szítása sokszor szervezetten történik. Ilyen szempontból Romániában élen jár a Vatra Românească, vagy a Nagy-Románia Párt, Szerbiában a Szerb Radikális Párt és a Szerbiai Szocialista Párt, valamint Szlovákiában a Matica Slovenska, illetve a Szlovák Nemzeti Párt.
[szerkesztés] Irodalom
- ^ a b Dr. Kosztin Árpád: Magyarellenes román kegyetlenkedések Erdélyben, Budapest, 1998
- ^ Florin Constantiniu: De la "bunul împărat" la "Rex Daciae", Magazin istoric, 1984/11. szám, 17. old.
- ^ Czire Dénes: A román nemzeti mozgalmak célja, módszerei és eredményei, Magyar Fórum, 1995/9, 22. old.)
- ^ Cseres Tibor: Vérbosszú Bácskában
- ^ Vikman Zsuzsa: A zentai emberfejkoszorú
- ^ a b Domokos Pál Péter: Rendületlenül, Eötvös Kiadó-Szent Gellért Egyházi Kiadó, 1989, 33.-34. old.
- ^ a b Mátyás Vilmos: Utazások Erdélyben, Panoráma, 1977, 56. old.
- ^ a b c d e f g h i j k l Hilda von Klausenburg: Magyarellenes atrocitások Erdélyben és Romániában: 1784-1956
- ^ a b c Gracza György: Az 1848/49-es magyar szabadságharc története, Budapest, Wodianer F. és Fiai kiadása, 337. és 339. old.
- ^ Jancsó Benedek: Erdély története, Cluj-Kolozsvár, Minerva Irodalmi és Nyomdai Műintézet Rt., 1931, 213. old.
- ^ Raffay Ernő: A vajdaságoktól a birodalomig – Az újkori Románia története, JATE Kiadó, Szeged, 1989, 171. old.
- ^ J. Kovács Andrea: Édentől keletre – avagy van-e élet a tündérkerten túl?
- ^ Horror videó 50 ezer délvidéki magyar '44-es kiirtásáról (kuruc.info)
- ^ Genocide in Transylvania, Danubian Press, Inc., 1985, Astor, Florida
- ^ Erdélyi riport"Funar: semmi gond, beolvasztjuk", "Márciusi szelek fújnak Kolozsváron" részek
- ^ Megverték, mert magyarul szólalt meg – Hír TV.
- ^ Újabb brutális magyarverés Szlovákiában MNO.hu
[szerkesztés] Internetes hivatkozások
- Cseres Tibor: Vérbosszú a Bácskában
- Adalékok az 1944. szeptember 26-i szárazajtai magyarellenes mészárláshoz
- Gondolatok a felvidéki magyarok kárpótlásáról
- A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1989
- A Magyar Emberjogi Alapítvány (HHRF) angolnyelvű jelentései fényképekkel
- Nyíltan magyarellenes számítógépes játék Romániában
